Rólam

Misszióm egy olyan Segítővé válni, akire mindig is szükségem lett volna. Aki előtt nem szégyelltem volna sírni, és aki nem azt mondta volna, hogy engedd el, szedd össze magad, majd elmúlik. Aki nem várta volna el, amit mindenki más, hogy megint legyek erős. Hanem aki képes lett volna figyelni, rám figyelni, a világomra, hogy bennem mi zajlik. Hogy amiben vagyok az kívül esik a tűréshatáromon. Aki értette volna, hogy min megyek keresztül, mert járt ott, abba a mélységbe, ahol a létezés is fájdalmas, ahonnan nem megy a hirtelen változtatás. Ahol nem rám rúgják újra és újra a hibás döntéseimet,  hanem megbékítenek vele annak megértésével és segítenek meglátni azt a jövőt, amit én már nem tudok. Csak egy fénysugár a sötétben. Egy ölelés a szeretetlenségben. Csak egy kis meleg burok, mikor tombol az a bizonyos vihar. Ez szeretnék lenni. Menedék és haza-vezető, hívogató fénycsóva

"A foszforeszkáló neonrúd is akkor világít a legfényesebben, ha a legapróbb kis darabkáját is megtörik"

1998-ban kapcsolódtam be a nagy körforgásba, és habár egyszer volt lehetőségem beszélni a Tedx színpadán a gyermekkoromról, utólag azt mondanám, hogy mindaz ami akkor velem történt egy olyan furcsán összerakott, és hiszem, hogy születésem előtt okkal így választott út volt, ami, ha pár embert motivált, ott és akkor, már megérte felvállalnom, de azzal én el is búcsúztam tőle. Mert kinőttem. Mert hiszem, hogy a múltunk csiszol rajtunk, de nem határozhat és pecsételhet meg örökre. És, hogy van lehetőségünk dönteni és változtatni. 

Két "dolgot" vittem magammal: az írás iránti szenvedélyem és a Nagymamám iránt érzett megszüntethetetlen hálát, amiért 11 éves koromig nevelt, és erején felül gondoskodott rólam, hogy semmit ne érzékeljek a valóságból, amibe érkeztem.

Voltam alsó tagozatos általános iskolás, akinek kedvenc elfoglaltsága volt suli után lebiciklizni a Duna-partra naplementét nézni, hogy ott írhasson, és, aki addig tekert míg a Nagymamája teája el nem fogyott a kulacsból. Olyan alsó tagozatos is, aki különdíjat kapott az írásai miatt, de felolvasni már nem engedték neki, mert túl komolynak ítélték egy gyermek versenyhez, majd következő évben ki is zárták. Aki ebben az időben a "mit kívánnál ha biztosra tudnád, hogy valóra válik kérdésre" azt válaszolta egy dolgozatban, hogy "bárcsak ne éreznék".

Voltam egy gyerek, akinek nagyon hamar fel kellett nőnie, mert elveszített mindent 11 évesen, és már egy olyan helyről nézte a naplementéket, ahonnan menekülni szeretett volna.

Utána az a gyerek lettem, aki mindig új volt a suliban, mert annyiszor költözködtünk, hogy már inkább be sem vágyott illeszkedni. Maradt nekem a két jó barát: a toll és a papír.

Aztán lettem egy gimnazista, az az igazi világgá menős féle, aki hiába tanult jól, belátta, hogy semmi értelme, mert egy ilyen helyzetből nem lehet jövőképe, és aki minden órán továbbra is csak írt és írt, aki a kamionokat bámulta a falnak dőlve, vágyakozva, hogy egyszer majd kiléphet innen és hátat fordíthat ennek az egésznek, de az erő fogyott és a sors nem engedett szorításából. Egy végső rugás, egy utolsó vers.

És lettem valaki egyedül a kórházban. És lettem egy gimnazista, aki utána feljavította az összes jegyét, aki megpróbált beilleszkedni, aki munkát vállalt, és végre mert segítséget kérni.

Ebből következett egy énem, aki esti tagozatos tanulóként, hajnal 5-re járt takarítani egy kórházba. És itt is sok részt ki fogok hagyni, de a lényeg, hogy jól ismerem a szégyent, a kirekesztettséget, a magányt, a legmélyét mindennek, és a kilátástalanságot.

Egy kicsit nagy ugrással pedig azon kaptam magam, hogy egy éjszakai benzinkúton dolgozok és az életről elmélkedem. Vajon ezért tartottam ki? Vajon ezért volt ez az egész, hogy ide lyukadjak ki, akkor 18 évesen? Ennyi az élet?

Ezen a benzinkúton ismertem meg a legjobb barátnőmet, aki életemben először elvitt egy Hölgyhöz-, gondolta mindig olyan laza vagyok és mindent elviccelek, bizonyára mindez csak álca a gyermekkori traumáimhoz, és nála majd biztosan leesik ez az állarc, végre kisírhatom magam és akkor megpillanthatom az utamat.

A kertben volt kialakítva hátul egy kis helyiség útmutatásra, és az energiái hasonló nyugalmat árasztottak, mint mikor nyolcadikos koromban- az egyetlen hely ahova elengedtek a templom volt. Nem voltam ugyan hívő, a "családom" sem, de ha ideiglenesen is, kicsit békére lelhettem. Végül megkeresztelkedtem, de ennyi kapcsolódásom volt ezekhez a dolgokhoz.

Amint beléptem felnevetett: "te meg honnan tévedtél ide? te nagyon messziről idecsöppent lélek vagy" "azért vagy egy normálisnak nevezhető élet pályáján kívül, mert nincs is pályád". Sírni akkor még nem tudtam, hiszen évekig tanultam, hogyan rejtsem el az érzéseimet, úgyhogy jóízűt nevettünk.

Megkérdeztem ennyire rossz ember voltam -e előző életemben, hogy most ezt a sorsot kaptam, amire azt válaszolta, hogy majd a jövőben lesz értelme és a helyére kerül miért kellett ezeken átmennem. Persze erre is legyintettem, mert talán akkor még csak félig mertem komolyan gondolni ezt a világot.

Ebből a lányból lett az, aki hozva a költözködési tanult mintáját, annak megfelelően alakultak a körülményei is: az akkori párommal folyamatosan költözködésben voltunk. Egyik helyről a másikra, egyik munkahelyről a másikra, amíg egyszer gondoltunk egy merészet és kimentünk külföldre szerencsét próbálni 1 euróval, amit előtte való nap kaptam borravalóként egy 16 órás felszolgálói műszak után. Kipróbáltam a szerepét annak, milyen egy idegen országban, egy gyárban, a gyártósor mellett robotolni és elkezdeni úgy igazán összeomlani. És végre elkezdtem tudni sírni. A műszak közben, a műszak végén, és éjszaka, egyedül, mikor külön váltva raktak minket egymástól és nem is találkozhattunk. A megpróbáltatások viszont itt sem akartak elmúlni, szerencsétlenül alakult minden, így egyedül, de hazajöttem. Ez 2018-ban volt. Hazajövetelem után egy hónappal indítottam el az első vállalkozásom egy álmomból inspirálódva, amiben a megrendelők érzelmeit festettem rímek közé, majd azok különböző ajándéktermékeken voltak megrendelhetőek.

A vállalkozás olyannyira csiszolta az intuíciómat, hogy a rendelés során megadott infok egy idő után ijesztő módon képiesültek meg előttem, álomszerűen, behúzva olyan infokat amikről végül kiderült, hogy nemcsak hogy igazak voltak, de nem is kellett volna tudnom a létezésükről.

így nem csak olyan szavakat használtam, amilyeneket a megrendelő, de a versben olyan energiák feszültek, amik megcsapták az ajándékozottat. itt még nem igazán tudtam mit is csinálok pontosan a gyertyafényben és, hogy ez már médiumi közvetítés volt😊, de azt igen, hogy amikor nem írtam furcsa részegséghez hasonlítható rosszul lét jött rám, és egyre jobban kezelhetetlenné vált számomra.

Az életemben először végre azonban megtaláltam az otthonom, a stabilitásom, lett egy kistacskófiam, akivel hosszú időket töltöttünk a réten, nagyokat túráztunk, és, mintha az addigi életem összes könnyét sikerült volna kisírnom utólag, egyre nyugodtabbá váltam és békésebbé. Nagy felismerésekkel, melyeket saját dalaimba igyekeztem átadni. Ebből lett az egyik legkedvencebb énem: a tornacipős lány a kiskutyájával, a gitárjával, mély életmerengésekkel, és egy vállalkozással, melybe az összes hibámat összekövethettem.

Szerettem volna tovább kutatni mi is történik velem, mert habár vmilyen szinten mindig is az életem része volt a spiritualitás és gyermekkori verseim történtek meg és manifesztálódtak, borzasztóan féltem ettől a világtól.

ide illik az a mém, hogy a spirituális ébredés mekkora kaland, lótuszülésbe ül a meditáló személy, körülötte napfény és végtelen béke, a valóságban ez úgy nézett ki, hogy könyörögtem, valaki nyugtasson le, hogy nem őrültem meg

Egy spirituális csoport és hasonló emberek segítségével, sikerült ezt az ajtót felhasználóbarátra fejleszteni, (gondoltam így legalább is akkor), hogy már van végre egy kapcsolóm. Ekkor készítettem el az első kis tarot kártyámat, barátkoztam a palo santoval, írogattam a kis szertartásaimat.

Megjelent az első albumom, és ellátogattam egy látó hölgyhöz vidékre, majd szerintem nem túlzás azt mondanom, hogy felborult az egész életem. Annak minden területével.

"Az élet olyan, mint a Super-mario. Ha nehezedik a pálya, azt jelenti: szintet léptél."

És újra a padlón voltam, de már legalább tudtam zokogni, üvölteni a sírástól. Teljesen egyedül, reményt vesztetten, összetörten. És lettem valaki, aki a reggeli fényekben még az éjszakából felkapcsolva maradt lámpánál próbálta összeszedni utolsó kis darabkáit, sikertelenül, majd egész napos alvásba próbálta folytani tehetetlenségét és veszteségeit. A hátrahagyott gyermekkori emlékeim ehhez a méltatlan helyzethez képest egy kellemes vasárnapi sétának tűntek a lágy, simogató holdfényben és azt éreztem kitépődik a lelkem a helyéről.

Mikor kezdett tönkremenni minden amit addig felépítettem, még nem sejtettem mi történik és, hogy valami megérett az újra az életembe. Nem tudtam merre kellene indulnom, akkor sem mikor az első médiumi közvetítéseim történtek, sem mikor először kezdtem el hallani a segítőimet. Féltem és nem akartam átadni magam. Ellenkeztem és benyomtam a féket. Aztán azon kaptam magam, hogy ismét egy spirituális csoportban oldódok fel, ahova "teljesen véletlen kerültem", de még akkor sem volt semmilyen elhatározásom, hogy ezt az utat valaha is járni fogom, mert teljesen más terveim voltak. És ezek szerint az univerzumnak is velem. 

Itt húztam a mi jellemez most engem kérdésre a "Csillag lapot", ahol az akkori csatornázás során az jött: egy olyan személyt jelöl, aki végre kapcsolódik ahhoz az energiához, ami végig benne volt, és azáltal, hogy hazaérkezik önmagába, ezáltal másokat is haza tud vezetni."